Móló

hamarosan...

Reneé

Ha Reneé az a fajta fickó, aki sokat dereng a saját gondolatain, most egy motor fékjeinek éles, ámde hamar elülő sikolyain keresztül kap cáfolatot rájuk: nincs egyedül tétlenségének kínjával. Talán felrázza a hirtelen hang, de az is lehet, hogy füle botját sem mozdítva élvezi ki az olcsó dohány silány zamatát, amíg tart. Lehet, hogy nem figyel fel azokra a zajokra sem, amik arra utalnak, a jármű tulaja épp most parkolt azzal, nem is olyan messze tőle, kirántva a kulcsot, mint valami lelket a testből, mely aztán megnyugodva, elhalkulva áll meg véglegesen. Talán az sem zavarja meg belsőjének csendes békétlenségét, hogy felé közeledő, határozott léptek neszét hallja.

Azonban Shiloh szürkészöld szemeiben annál élesebben tükröződik a mólónál gubbasztó srác képe, annak minden ruhadarabjával és csomagjával, amit jelenlegi szögéből láthat. Nem sokat tudhat meg ebből, azonban a katonai felszerelés és a méretes táska kombinációja nem kerüli el a figyelmét. Biztos, hogy nem ismeri ezt a valakit, és mint olyan, nem árt vele óvatosnak lenni. Nem is érti, miért mondja ezt magának... mindenkitől ugyanolyan távot tart, függetlenül attól, a normál szem milyen veszélytelennek ítélheti. Eddig így élt túl, és a bevált recepten csak akkor változtat majd, ha jobbat talál.

Megindul hát az ismeretlen felé, csizmájának csatjai finoman csörrennek minden lépésénél, helyén tartva az alájuk rejtett kést. Nem csinál titkot a jelenlétéből, jelen esetben nem orvtámadásra, vagy hasonló nyalánkságra készül. Akkor elfelejtette volna a csizmát, ahogy a vékony láncocskákkal díszített övet, a csörgő cipzárakkal varrt motoros dzsekit is. A kabát alatt lapuló, zsarus stílusban rejtett pisztolypár és a csipkével szegett trikó még bele is férne, ha nem lenne ki belőle egy kicsit a dereka, és nem lenne egy ízléses dekoltázsa. Persze, ha nyakig be van öltözve, sem golyóálló, szóval teljesen mindegy. Arról nem is beszélve, hogy így feketébe burkolva aligha lenne képes rejtőzködni a vöröses, aranyos- vérnarancs színjátékban.

Nem. Egyszerű, emberi, szinte már gyerekes ötlet vezérelte ide: mielőtt itt kezdett volna élni, a naplemente mindig valamiféle kezdet volt. Már csak egy kicsit kellett várnia, hogy alábukjon az utolsó fénynyaláb is, és megkezdhesse vágyainak üres, átmeneti orvoslását. A legjobb bunyók, a legpumpálóbb adrenalin érzése türelmetlenné, nyűgössé tette. Most pedig, furamód... olyan, mint valami megálló: otthonos, talán marasztaló is. Azelőtt nem gondolkodott ennyit ezen, ám most, hogy abszolút semmi, de semmi dolga nincs, legalább az elméje pörögjön valamin.
Mikor az idegen háta mögé ér, megáll. Onnantól nem hallani tőle semmilyen mozdulatot, az élesebb fülűek is pusztán a lélegzetét hallanák, ha nem veszne el a szél suttogásában. Ha Reneé nem átall felnézni, láthatja, ahogy a lány karba font kézzel, laza tartásban bámul el a feje felett, éles pillantása mintha kritizálná a látványt, azonban a szeme sarkából szemmel tartja őt. Nem ellenségesen, sokkal inkább kíváncsian. Nem szól egy szót sem, talán pont ezzel akar valamiféle reakciót kiprovokálni. Ha pár hosszú pillanatig nem reagálnak a jelenlétére, azért, ha reagálnak, azért megy végül arrébb, s huppan le nemes egyszerűséggel a másik közelében. Továbbra is csendben van, egyedül a lóbált virgácsait burkoló csizma acélbetéteit szuggerálja néha, vagy egy-egy, a szél által megkergetett tincsét rakja arrébb. Mintha nehezen határozná el magát arra, hogy a haldokló fényekbe bámuljon, ám mikor megteszi, azonnal matatni is kezd a zsebeiben, míg elő nem kaparint egy kis zacskót, és a kelleténél hangosabb (és szerencsére rövidebb) csörrenés kíséretében kinyitja. A savanyú, műétel-illat egy pillanatra megtölti a levegőt, ahogy lány sovány ujjai kihúznak egy vékony, pálcika alakú gumicukrot. Pont úgy veszi a szájába, mint ahogy a másik a cigarettáját, sőt, úgy is játszik vele, forgatja az ajkai közt, anélkül, hogy még egyszer hozzányúlna. Ekképp bambul el a távolba, míg felül nem kerekedik benne a kicsit kevésbé gonosz énje, és egy határozott mozdulattal Reneé felé nyújtja a cukros zacskót, mintha két ismerős néző lennének egy széles panorámás moziban… végül is.
Nem úgy néz ki a srác, mint valami nagy zabagép, de magáról tudja, hogy a látszat csal. Ha nem tapasztal mozgást a másik részéről, tekintetét elszakítja az alkonyattól, és egy finoman noszogató mozdulattal és nézéssel megtoldva kínál ismételten. Ha erre sincs semmi, nem hatódik meg nagyon… csak közben bedob egy új savanyú zöldalmás pálcikát oda, ahonnan az előző elfogyott.

Reneé

Érdeklődve vonja fel a hiányos jobb szemöldökét. Nem hazudik, egy kicsit azért meglepte a másik, ahogy bedobta az egyébként igen savanyú "édességet". Hála a szegényes fényviszonyoknak, még el is képzelheti, hogy a srác igenis elfintorodott. Nem valószínű, persze... ha így lenne, akkor is inkább csak a cukrot minősítő kritikaként, nem pedig a gyengeség jeleként. Hiszen figyel ám ő is, hiába marad el korban (és ennél fogva talán tapasztalatban is) az idegen mögött. Ki tudja...talán pont a kíváncsiság, vagy a kalandvágy parkoltatta le vele a motorját. Vagy csak, hogy még mindig munkál benne az adrenalinhiány. Ezt megcáfolandó, meglepően nyugodt a helyzethez képest. Nem fél a sötéttől. És azoktól sem, akik rejtőznek benne.
-Ami azt illeti, varázslatos savanyú zöldalmás ceruza abból a közértből.
Bök hüvelykujjával a háta mögé, megadva a hozzávetőleges irányt, miközben a nevetséges nevet bogarássza ki a zacskóról. A korához képest mély a hangja, emiatt sokszor gondolták már idősebbnek... nem beszélve a hanghoz általában kapcsolódó cinikus, pesszimista szavakhoz.
-Egészen perverz...

Nyugtázza, miközben egy újabb darabért nyúl. Azaz nyúlna, azonban megakad a mozdulat, a pillantása pedig lefut két kört a Reneé-cigi-gumicukor útvonalon. Afféle miért ne alapon visszateszi a cukrot és inkább a bűnösebb élvezet mellett dönt. Egy kezén meg tudja számolni, hányszor érzett késztetést egy kiadós slukkra, nem dohányos, de egyszer egy évben ő is megkívánja.
-Hűha...nem aprózod el...
Pislog kettőt szembesülve azzal, mire is vállalkozott relatíve amatőrként. Ilyen sötétben már nem tudja kivenni a dobozról a márkát vagy a típust, de ilyen színnel csak a seggrevágós cuccokat jelölnek. Na franc...persze, kihívás elfogadva, nem is ő lenne, ha bármilyen nemű alsóbbrendűséget elfogadna anélkül, hogy először jól meg nem szívatná magát. Jelen esetben szinte szó szerint.
-Nem, nem igazán. Szeretném azt hinni, hogy van jobb és izgalmasabb dolgom az alvásnál vagy annál, hogy csak meresszen a hátsóm. Félig igazam lett, ha ez sikernek számít.
Jegyzi meg. Többféleképp értelmezhető, de ez benne a muris. Miután befejezte a mondókáját, ajkai közé veszi a cigit, és a zsebeiben kezd kutakodni, azonban bármit is keres ott, nem sikerül megtalálnia. Bosszankodva csettint a nyelvével.
-Francba...van tüzed...?
Hülye kérdés, nyilván van, egyébiránt igen érdekes és vicces látvány lenne Reneé, ahogy veszettül csiholgat minden szál után. A kérdés félreérthetetlenül inkább az, hogy ha már ilyen nagylelkű volt a dohányával, segít-e a továbbiakban is. Ha kap egy kis lángot, afölé hajol a cigijével a szájában, és nyilván meg is köszöni. Ellenkező esetben sokkal lassabban, de előmatatja a gyújtóját, és megszenved azért a nikotinért.
-Az előzőekre visszatérve...
Próbálja kiélvezni a dohányt, és nem köhögni nagyon, megvonva a másiktól a perverz örömet, hogy körberöhöghesse.
- ... nem számítottam társaságra, általában nincs itt senki, mikor erre járok. Főleg nem márkás cigit szívó, merengő idegenek. Hah... mint valami olcsó recept a csjozáshoz...
Az utolsó mondatot már csak halkan morogja, félig magának, miközben legyint szórakozottan a megfogalmazásának klisé mivoltára. Mielőtt újra megszólalna, hagyja kiszivárogni a halvány füstöt az ajkai közül.
-De gondolom, nem a kis hableányra vársz...
Hagyja nyitva a mondatot, hátha kicsikar a másikból valami választ. Kíváncsian veti a tekintetét a srácra, bár nem fog összetörni, ha nem jut semmire. Nem egy vallatószobában vannak...bár az, az már tuti egy pörgősebb sztori lenne.